Hírek : HEROIKUS SZÜLETÉS |
HEROIKUS SZÜLETÉS
ZOÉ VALDÉS 2005.02.20. 10:51
Meséli anyám, hogy 1959. május elsején történt, ô a kilencedik hónapban volt, már tudta, hogy lány vagyok. Mondja, hogy ”-Havannából átgyalogolt a Revolución térre, hogy meghallgassa a Comandantét. És a beszéd kellôs közepén egyszer csak nekifeszültem a fejemmel a medencéjének, kezdtem törni-zúzni a csontjait. Vállon kellett kivinni a Quinta Reina felé. Még mielôtt kiért volna a sûrû tömegbôl, ahogy elvitték a tribün elôtt, Che a hasára terítette a kubai zászlót, de ô szinte észre sem vette, mert én egyre gyötörtem, rohadt kínokat okoztam neki. És Fidel csak mondta szép jövôt ígérô, lelkes ünnepi beszédét. És én döfködtem anyámat a fejemmel, a könyökömmel, az öklömmel, menekülni akartam a testébôl, mindenünnen.
A hasa lecsúszott a szeméremcsontjáig, mondja, úgy érezte, mintha egy csillagkép készülne szétrobbanni benne. Behunyta a szemét, és ízlelgette a várakozás fájdalmát. Még mindig a várakozás, de ez most egészen más. Megérkezett apám, amerre jött, vörös föld pergett róla, a fején még a szemébe húzott pálmakalap, kezében a machete. A cukornád-aratásra mentek érte. Lekuporodott anyám hasa mellé, megremegett a jó elôjel láttán, ahogy felfedezte a zászlót. Anyám mondta, hogy Che tette rá, apám pedig majd elájult a büszkeségtôl: dagadt a keble, elégedetten mosolygott.
Anyám azt mondja, hogy abban a percben nem is volt egészen biztos benne, hogy szülési fájdalmai vannak. Mondta is, hogy talán csak egyszerûen a gyomra rendetlenkedik. Aztán a sokadik fájás után arra gondolt, hogy ez nem lehet valami csip-csup történés a testében, valami alantas inger. A test olyan jelzéseket adott, mint még soha, valami más dimenzióban, a mikroszkopikus és a makroszkopikus között ingadozva. Bensôje a végtelen felé tendált, mint egy matematikai egyenlet. Egy lépésre volt a semmi lüktetésétôl. És mennyi élet odabent! Apám idegesen esküdözött, hogy szereti. Anyám egyedül nem tudná végigcsinálni. Anyám szívós, vagy úgy tesz, mintha szívós volna. Többször is kiment a vécére, és véreset kakált, idônként zöldeset. Egész éjjel azt hajtogatta halkan:
– Szülni fogok. Most tényleg szülni fogok.
Apám folyton emlékeztet arra, hogy anyám egész életében nagyon bátor volt. Én voltam az elsô és egyetlen gyereke. Anyám nem tudta – ahogy egyetlen nô sem –, milyen fájdalmas lehet ez, így tapasztalatlan lévén, éberen figyelte magát. Nem engedte eluralkodni magán a félelmet. Kurta, kivágott, nevetséges inget adtak rá. Izzadságtól lucskos hordágyra fektették. ‘ széttárta a lábát – végre megtudja, mennyire fáj. A szülész ráparancsolt, hogy nyomjon, ha jön a fájás. Felnyúlt, és turkált, érzéketlenül. Úgy fáj, mint a halál. Az ott bent az élet, így fájhat a vég. Még nem ment el a víz. Egy hosszú, fehér, mûanyag pálcával szakították fel. Anyámból bôséges, meleg és síkos víz fakadt, mint valami erôt adó balzsam. Az orvos keze durván dúlta a hasat. Ott bent, ahol én vagyok. Voltam.
Átvitték egy nyomasztó szobába. Apám odakint rágta a körmét, tépkedte a haját, még rágyújtani se mert. A szoba fala szürke volt a zsíros piszoktól, a karosszékek mocskosak, két ágy, paravánokkal eltakarva. Mindegyik karosszékben egy-egy szülô nô nyöszörgött, lila foltos karjukból infúziós csô lógott. Ott várt, véznán nevetséges ingében, de a hasán még a kubai zászló, amit Che rakott rá.
Elena Luz, a partizán orvosnô megállapította, hogy anyám már hét centiméterre tágult, és készen áll a szülésre, de a fájások nagyon lassan jöttek. Csövet dugtak a Munka Ünnepén, a május elsejei felvonuláson lebarnult karjába. Azt mondja anyám, hogy úgy érezte magát, mint egy felnyitott barom, mint amelyik annak a holland festônek a híres képén van. Már nem tudta követni a fájások sûrûségét. Az összes orvos odajött, hogy feldúlják a hasát, és feldugják idegen kezeiket.
Ide-odavándorolt a szürke karosszék és az ágy között. Az orvosok kérték, hogy nyomjon. ‘ nem akart elájulni. Az idegen kezek újra szétnyitották a szeméremtestét – olyan volt, mint egy téli pulóver kámzsanyaka –, és összevissza matattak benne. Vér árasztotta el a szeméremtestét, a csiklóját, a végbélnyílását, vizelt, kiürítette a beleit. Nyitott testét és kifürkészett zsigereit kiszolgáltatta a gépies középszerûségnek, amit az orvosok tekintetében látott.
Szemei fennakadtak, erôsen megragadta a két térdét, és egy nôstényoroszlán üvöltésével nyomott. Egyik térde kicsúszott a kezébôl, a csô a földre esett. Visszaszúrták a másik karjába. Megint a vad matatás a belsejében és a kimondhatatlan fájdalom. A szakértôk szerint már majdnem megszült, ôszerinte haldoklott, egyre üresebb lett. Átvitték a szülôszobába, a folyosó kellôs közepén egy nagy repedés felhasította a gátját a szeméremtestétôl a végbeléig. Ez az én fejem!
Már a szülôszobában volt, amikor átvetette magát a hordágy fogantyúján. Egy tolás, és semmi. Még egy hosszú és háromdimenziós tolás. A fejem megakadt. És még egy. Az erô, ami anyává tette ôt, engem pedig gyermekké. Izzó. Egyetlen röpke pillanatra a haláltól. Ebben a tolásban – mondja ô – érintette egymást az élet és az az ismeretlen odaát.
– Ez volna Isten? – még ma is ezt kérdezi magában.
Mindent akart látni, amikor kijöttem a testébôl, és gyöngén, dorombolva sírtam. Könnyû voltam és nyálkás. Idegen voltam magamnak. Még most is idegen vagyok magamnak. Anyám nem volt többet én. Én nem voltam többet ô. Kitisztították belül, drasztikusan és jeges vízsugárral. Megmutatták neki a hatalmas méhlepényt, gyönyörû volt, mint egy szobor. Úgy fáj még, mint minden és semmi. Összevarrták lassan, és ô tudta, hogy sok vért veszített. Meddig fáj még az élet ereje? Én, kívül az ô univerzumán, megkezdem az enyémet. Az ô számára véget ért a fájdalom. Számomra most kezdôdik.
Apám ugrált örömében, bár eléggé csalódott volt, hogy nem a gyôztes forradalom elsô munkaünnepén születtem, hanem május másodikán. Én még csak egy kubai zászlóba csavart, magzatvíztôl nyálkás csomagocska voltam, de már akkor kezdték a fejemre olvasni, hogy nem teljesítem forradalmi kötelességemet:
– Tegnap kellett volna megszületnie, két percen múlott, a fenébe! Május elsején kellett volna megszületnie! Nem bocsátom meg egyiküknek sem – sopánkodott sugárzó arccal. Az orvos vigasztalta:
– Ne háborogjon, elvtárs, ma is fontos nap van, a Nemzeti Epizódok Napja, a madridi kivégzéseké, Goya festménye, tudja?
Apám mit sem tudott Spanyolország történelmérôl, sem semmilyen történelemrôl. Még talán valami keveset a spanyolok elleni függetlenségi háborúról. Annyit tudott csak, hogy az ô ellensége a jenki, és hogy január elsején született az ô forradalma, és vele együtt a lánya, csak éppen tavasszal, de az itt, a trópusokon mindegy is: rohadt meleg van.
– Hogy fogják hívni a kisbabát?... Megvan már a neve?
– Hát... A Victoria tetszene... vagy nem is, inkább... Patria! Legyen Patria! Nagyon eredeti név! Én vagyok az apja, Patria apja, a Hazáé! A Haza Apja! Carlos Manuel de Céspedes! Aki elsônek szabadította fel a rabszolgáit! Az igen, az tökös fickó volt!
És apám, vélt dicsôsége tudatában, megindultan zokogni kezdett.
|