Kolumbiai író. 1928. március 6-án született az észak-kolumbiai Aracataca városában. Anyja, Luisa Santiaga Márquez Iguarán egy liberális ezredes, Nicolás Ricardo Márquez Mejía lánya volt. Apja, Gabriel Eligio García nagy nőcsábász hírében állt, politikai kötődése pedig konzervatív volt, ezért az anya családja sokáig tiltakozott a házasság ellen. Végül beleegyeztek, de a családi nyugalom érdekében a fiatal pár az Riohacha városában, az ezredes régi házában telepedett le.
Mivel szegények voltak, fiúkat az anyai nagyszülők nevelték hangyákkal, és kísértethistóriákkal teli házukban. Az ezredesnek állítólag tizenhat törvénytelen gyermeke volt, és azok közé tartozott, akik még résztvettek a banánültetvényekből élő város megalapításában. Kiváló történetmesélő volt, és unokájának is szívesen mesélt kalandokkal teli életéről. Márquez nagyanyja, Tranquilina Iguarán Cotes sem gyakorolt kisebb hatást unokájára, mint férje. Erős hite a babonákban, népi hagyományokban mély nyomott hagyott a kisgyermek Márquezben. Számtalan nővérével szellemekről, démonokról, jóslásról beszélgettek. Bár a nagyapja megtiltotta Márqueznek, hogy higgyen ezekben a 'női hiedelmekben', a kisfiút lenyűgözték nagymamája történetei. Nagyszülei házához kötődik szinte összes témája: a hangyák jövése-menése, a banánmészárlás, mely születése évében történt, nagyapja törvénytelen gyerekei, nagyanyja természetfölötti világa. Márquez egyszer azt írta, hogy tulajdonképpen minden írása a nagyszüleinél szerzett élményekből táplálkozik.
Nyolc éves volt, mikor nagyapja meghalt, és mivel nagyanyja szeme egyre romlott, Márquez szüleihez költözött. Nem sokkal később szülei Barranquilla kikötővárosának egy bentlakásos iskolájába küldték. Márquez félénk fiúnak számított, de vidám verseivel, és kitűnő rajzaival hamar ismertségre tett szert. Annyira komoly gondolkodású volt, hogy osztálytársai 'az Öreg' becenévvel illették. 1940-ben ösztöndíjjal a Bogotához közel lévő zipaquirai jezsuita középiskolában folytathatta tanulmányait. Nagyon szeretett tanulni, esténként pedig könyvekből olvasott fel kollégiumi szobatársainak. 1946-ban, tizennyolc évesen, szülei tanácsára a bogotai egyetemre ment jogot hallgatni.
Ebben az időben ismerte meg későbbi feleségét, Mercedes Barcha Pardot. Egy alkalommal, mikor hazalátogatott, bemutatták neki a tizenhárom éves, sötét hajú, illedelmes és rendkívül hallgatag lányt, akibe Márquez azonnal beleszeretett, és megkérte a kezét. Mercedes beleegyezett, de előbb be kellett fejeznie általános iskolai tanulmányait, ezért elhalasztották az eljegyzést. Mercedesnek még tizennégy évet kellett várni a házasságra.
Jogi tanulmányai Márquezt egyáltalán nem érdekelték, ezért állandóan lógott az egyetemről. Barangolt a városban, verseket olvasott és füstös bárokba járt, ahol szocialista írókkal, éhező színészekkel és kezdő újságírókkal barátkozott. 1946-ban olvasta el Kafka Átváltozását, amely egyik legfontosabb irodalmi élménye lett. Hatása felszabadító volt számára, megértette, hogy nem érdemes ragaszkodni a hagyományos történetmondáshoz, és úgy érezte, ha hamarabb olvasta volna, már rég írni kezdett volna. Kafka hangját a nagymamája stílusához érezte közelinek, mert Kafkához hasonlóan a nagyanyja is teljesen természetes hangon beszélte el a leghihetetlenebb, legvadabb történeteket is. Márquez elkezdett írni, és legnagyobb megdöbbenésére már első novelláját leközölte a liberális El Espectador. A következő pár évben Márquez rendkívüli kreativitással dolgozott, a lap pedig mindig lehozta novelláit. Ezeken a sötét hangulatú novellákon még erősen érződik Kafka hatása.
1948-ban zavargások törtek ki Bogotában, az egyetemet bezárták, ezért Márquez a cartagenai egyetemen folytatta tanulmányait. Az egyetem mellett az El Universalnál dolgozott újságíróként. 1950-ben félbehagyta jogi tanulmányait és Barranquillába költözött, ahol íróként akart megélni. Itteni irodalmi körökben ismerkedett meg Hemingway, Joyce, Virginia Woolf és Faulkner műveivel. A legnagyobb hatást Faulkner és a klasszikus tanulmányaiból megismert Szophoklész gyakorolta rá. Faulknerben az ragadta meg, ahogy képes volt gyerekkorát mítosszá alakítani. Faulkner mitikus Yoknapatawphája mintájára alkotta meg később saját legendás városát, Macondót. Az új olvasmányok hatására egyre elégedetlenebb lett addigi munkáival, úgy érezte, hogy nagyon eltávolodtak az eredeti élményektől, mert azt tartotta, hogy az írónak arról kell írnia, ami igazán közel áll hozzá.
A következő években Márquezt alkotói válság gyötörte, mert nem igazán tudta, hogy mit is akar mondani. 1951-ben visszatért nagyapja házába, hogy előkészítse a ház eladását. Úgy tűnt neki, hogy a városban megállt az idő, és hirtelen feltörtek belőle gyermekkori emlékei. Ezek hatására írta meg első kisregényét (Leaf Storm). Ebben szerepel először Macondo. A hely nevét egy Aracataca közeli banánültetvényről kapta. 1952-ben megpróbálta regényét kiadatni, de a kiadó visszaküldte. Márquez a kudarc hatására egy fiók mélyére rejtette regényét.
Márquez egy bordélyházban élt Barranquillában, ahol a kudarcok és a szegénység ellenére vidáman töltötte napjait. Barátok vették körül, és biztos állása volt az El Heraldonál. 1953-ban azonban hirtelen nyugtalanság fogta el, otthagyta munkáját, összepakolt és egy barátjával lexikonokkal kezdtek házalni. Ugyanebben az évben jegyezte el hivatalosan Mercedest.
1954-ben visszatért Bogotába, ahol az El Espectornak írt filmkritikákat. Mivel kacérkodni kezdett a szocializmussal, a kolumbiai diktátor Pinilla figyelmét is felkeltette. 1955-ben egy cikke miatt félő volt, hogy letartóztatják, ezért a kiadó Olaszországba küldte, ahonnan XII. Pius várható haláláról kellett volna tudósítania, de mivel a pápa felépült, Márquez tudósítóként bejárhatta Európát. Olaszországon kívül elsősorban Kelet-Európában utazgatott, járt Lengyelországban és Magyarországon is. Mialatt Márquez távol volt, barátainak sikerült kiadatniuk regényét.
Kelet-Európa után Párizsba ment Márquez, ahol egy rövid időre a Quartier Latin-ben lakott. Itt kezdte írni Hemingway hatására Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című regényét, mely 1957-ben jelent meg. Egy ideig Londonban élt, majd a kolumbiai menekültek gyülekezőhelyén, Venezuelában, Caracasban telepedett le. 1957-ben régi barátjával, Mendozával ismét Kelet-Európába utazott, hogy a kommunizmus tanulmányozásával próbáljanak megoldást találni Kolumbia problémáira, de Márquez rájött, hogy ezek a kommunista államok sem sokkal jobbak saját országánál. 1958-ban végre feleségül vette Mercedest.
1959-ben Márquez lelkesen üdvözölte a kubai forradalmat, majd Castróval is összebarátkozott. Castro segítségével a Kolumbiában lévő kubai sajtóügynökségen kapott munkát. 1959-ben született meg első fia, Rodrigo. Még ugyanebben az évben New Yorkba költöztek, ahol szintén a kubai sajtóügynökségen dolgozott. Miután Amerikában többször halálosan megfenyegették, amiért a kommunista Castrónak dolgozott, kilépett és családjával együtt Mexikó City-ben telepedett le. Itt filmeket feliratozott, és forgatókönyveket írt. Több könyvet is sikerült megjelentetnie. 1962-ben megszületett második fia, Gonzalo.
Márquez a hatvanas években írói válságba került. Úgy érezte, élete kudarc, hiszen egyetlen könyvéből sem adtak el 700 példánynál többet, és soha nem kapott semmilyen kitüntetést. Régóta tervezett nagy regényéről pedig csak annyit tudott, hogy Macondóban fog játszódni, de sehogy sem találta saját hangját. 1965-ben autóval Acapulcóba tartott családjával, mikor hirtelen és kinyilatkoztatásszerűen hasított belé A száz év magány gondolata. Úgy akart elmesélni egy több generációs családtörténetet, mintha saját nagymamája mesélné el. A regény első fejezete olyan tisztán jelent meg előtte, hogy úgy érezte, csak le kell jegyeznie. Azonnal visszafordult, hogy mihamarabb írni kezdhessen. Ettől kezdve tizennyolc hónapon keresztül reggeltől-estig írt, és napi hat doboz cigarettát szívott el. Mivel semmi mást nem csinált, sokmindent el kellett adniuk, végül pedig csak barátaik segítségével tudtak valahogy megélni.
A Száz év magány 1967 júniusában jelent meg Buenos Aires-ben, és mindössze egy hét alatt 8000 példányt adtak el belőle. A következő három évben még további félmillió példány talált olvasóra. Rövid időn belül több mint két tucat nyelvre fordították le, és négy nemzetközi díjat nyert. A kritika Márquezt a valóság és képzelet eseményeit vegyítő stílusa miatt a mágikus realizmus megalapítójának kiáltotta ki. Harminckilenc évesen Márquez végre sikeres író lett, élete megváltozott: levelek tucatját kapta naponta és állandóan interjúkat kellett adnia, különböző rendezvényeken kellett megjelennie. A regényt 1970-ben angolra is lefordították, és az Egyesült Államokban is hatalmas sikert aratott. 1971-ben a perui Mario Vargas Llosa könyvet írt Márquez életéről.
Az elsöprő siker után Márquez újra írni kezdett. Mivel egy diktátorról szóló regényen dolgozott, családjával Barcelonába költözött, ahol Franco diktatúrája utolsó évét élte. Itt írta meg a Pátriárka alkonyát, melyben a tipikus dél-amerikai zsarnokot akarta bemutatni. A kritikusok, akik egy új Macondo-regényt vártak, csalódottan fogadták az új regényt, mely hangvételében elütött a Száz év magánytól. Márquez annyira gyűlölte a diktatúrákat, hogy úgy döntött, amíg Pinochet chilei diktatúrája fennáll, nem ír több regényt. Szerencsére, idővel feladta ezt a fogadalmát.
Írói hírneve és anyagi biztonsága lehetővé tette, hogy politikai szerepet vállaljon. Visszatért Mexikó City-be, ahol folytatta politikai kampányát, és pénzéből is áldozott politikai és szociális célokra. Támogatta a kolumbiai, venezuelai, nicaraguai, argentín és angolai baloldali politikai erőket. Segített megalapítani a HABEAS nevű szervezetet, mely a latin-amerikai diktatúrák visszaélései ellen lépett fel. Összebarátkozott Torrijosszal, Panama vezetőjével és fenntartotta barátságát Fidel Castróval.
1981-ben hazalátogatott Kolumbiába, de ott azzal vádolták, hogy támogatja a gerillákat, ezért politikai menedékjogot kért és kapott Mexikótól. 1981-ben megjelent az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. 1982-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az új kolumbiai elnök, Betancur Stockholmból személyes hívta haza Márquezt. Végleg nem települt vissza, de a nyolcvanas évek elején hazatért, hogy közvetítsen a kormány és a baloldali lázadók között. 1982-ben barátja, Mendoza A guajava illata címen riportkötetet készített Márquezről.
1986-ban jelentette meg a Szerelem a kolera idején című regényét, melyben szülei tragikomikus szerelmét dolgozta fel. 1990-ben jelent meg következő regénye, A tábornok útvesztője. Utolsó regénye, a Szerelem és más démonok 1994-ben látott napvilágot. Legutóbbi kötetét, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzi című önéletrajzi írását 2002-ben publikálta. Ma Márquez feleségével Mexikó City-ben él.

Könyvei:

-A guajava illata: García Márquez mesél családról, mesterségről, művekről, hírnévről, politikáról, nőkről, babonákról, mániákról

-A szerelemről és más démonokról: 'A hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből.
Az építészvezető meg a körülötte segédkező emberei egyben akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyerekkoponyához. A kriptafülkében csak néhány apró csont maradt utána, és a rücskös, salétrommarta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva María de Todos los Ángeles, a földre kiterített hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt.
Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek felel meg. Nekem viszont nem tűnt olyan hétköznapinak a dolog, mert a nagyanyám gyerekkoromban mesélt nekem egy tizenkét éves márkilányról, akinek olyan hosszú haja volt, hogy úgy húzta maga után a földön, mint egy menyasszonyi fátylat, és aki egy veszett kutya harapásába halt bele: a Karib tenger partvidékének falvaiban csodatévő szentnek tisztelik. Abból a feltevésből kiindulva, hogy a kripta az övé lehet, megtudtam írni az aznapi cikkemet, és az a könyv is abból született.'

-A tábornok útvesztője: 'Egy esős éjszakán, amikor a Popa-hegy lábánál álló házban felriadt álmából, a tábornok egy angyalszerű lényt pillantott meg a hálószoba sarkában: ott ült a szerzetesekére emlékeztető csuhájában, a fején foszforeszkáló szentjános-koronával. Ábrándos, titokzatos teremtés volt, alig húszéves, de a haja máris őszült, és a tábornok nyomban felfedezte benne azt az erényt, amelyet leginkább becsült a nőkben: a megzabolázhatatlan értelmet. A férfi megkérte, hogy menjen oda hozzá, mert ahhoz már nem volt ereje, hogy a karjában vigye a függőágyhoz' - olvashatjuk Gabriel Gárcia Márquez művének bevezető soraiban.

-Azért élek, hogy elmeséljem az életemet: "Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház: - Fiú! Fiú! - És rögtön utána, mint a félrevert harang: - Rumot, mert megfullad! A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet..."

-Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája: 'Valaki egy borítékot csúsztatott be az ajtó alatt: egy cédula volt benne, melyen figyelmeztetik Santiago Nasart, hogy meg fogják ölni, azt is megírták neki, hogy miért, és hogy hol várnak rá.'

-Száz év magány: "A szép Remedios... soha nem tudta meg, amíg e világban élt, hogy megmásíthatatlan sorsa, a lázító nőiesség mindennapos katasztrófát jelent. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket. Nagyon is szembeötlő volt, hogy a durva ing alatt teljesen pucér, és senki sem látta be, hogy nem kacérságból borotválja kopaszra tökéletes fejét, s az sem bűnös kihívás, ha a meleg miatt szemérmetlenül feltárja a combját, vagy ha élvezettel szopogatja az ujjait, miután puszta kézzel a szájába rakta a falatot. Azt viszont egyik családtag sem tudta, amit az idegenek tüstént érzékeltek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt..."

-Szerelem a kolera idején: 'Florentino egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt, mint az eredendő szüzesség Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. ..'