Az abszint: kulturális hívó szó, jelképe a századvég világának. A szimbolisták, az impresszionisták nem egyszerűen valami új művészi elképzelést akartak meghonosítani, de ehhez mindent meg akartak változtatni. A festők új színeket „kerestek”, a költők új értelmet adtak a betűknek, a művészet fontosabb lett, mint korábban valaha. Az új, pezsgő, izgalmas, forrongó világban az ihlető múzsa is csak valami mindehhez méltó angyal lehetett: így lehet, hogy az abszint tündöklése és bukása egy korszak szimbólumává vált.

Az abszint fogyasztásának már annak divatossá válása előtt is megvolt a kultúrája. Az ánizsos italokat jellegzetesen délen fogyasztották, és ma is a mediterrán világ sajátos, vízzel hígított itala az Ouzo, a Raki, a Pernod, a Pastis és a Ricard. (Az utóbbi három ital a betiltott abszint utódainak tekinthető.) Az abszintot körüllengő mítoszok, legendák mellett számos félreértés fakad abból, hogy a nagyvárosi divatos fogyasztása elszakadt kulturális alapjaitól. Mint általában a gyógyfüvekből (az abszintnak legalább nyolc fontos gyógy- és fűszernövény adja ízét) álló gyomorkeserűk, az abszint sem a tömény, nagy mennyiségű fogyasztásra lett kitalálva. A hisztériát – ami több országban a betiltásához vezetett – erősítette, hogy a drága italt hamisították, így például a zöld színt az erősen mérgező rézsókkal helyettesítették. Mindezt igazolja, hogy a mai, sokkal szigorúbb fogyasztói törvények zöld utat adtak az italnak. Nem meglepő módon az abszint fogyasztása ma reneszánszát éli, Portugália és Spanyolország (ahol soha nem volt betiltva az ital) mellett számos országban gyártják és fogyasztják az italt, visszatérve annak kulturális gyökereihez. Franciaország mellett mindenekelőtt Németországban, illetve Csehországban, Angliában hódít a különleges ital új híveket – és talán nemsokára hazánkban is kellő ismertségre tesz majd szert.