„Ahhoz, hogy az emberiség kiszabaduljon a nyomorúságából csak egyetlen út vezet:
mindent tûzbe és vízbe kell fojtani, míg a poloskák, melyek mások verejtékébõl híztak meg,
halomra döglenek. Nincs más út, és nincs más reménység." - Ernesto „Che" Guevara
Kuba szigetét 1492. október 28 -án fedezte fel Kolumbusz Kristóf. Mivel a felfedezõk sem aranyat,
sem drágaköveket nem találtak, csak 1511 -ben létesítettek telepeket. A spanyol uralom ekkor
kezdõdött és 1898 -ig tartott. Erre az idõszakra a társadalom aránytalalan differenciálódása
volt jellemzõ. Felfedezték, hogy a sziget éghajlata rendkívül kedvezõ a cukornád és dohány-
termeléshez, így a kereskedelem miatt a kevés számú nagyváros felvirágzott, a karib térség
központja lett. Azonban a gazdagság a földmûvesek és behurcolt néger rabszolgák kizsákmányo-
lásából származott. Ez a társadalmi réteg a lakosság több, mint felét jelentette.
Az amerikai-spanyol háború:
A XIX. század második felére az Egyesült Államok hatalmas tõkét áramoltatott Kubába, elsõ-
sorban cukornádültetvényekbe és a szivargyártásba fektetve. Az USA akkora hasznot látott a közép-
amerikai országokban, hogy meg akart szabadulni a gyarmatosító spanyoloktól, akik a tényleges
politikai hatalmat gyakorolták Latin-Amerikában. 1898. február 15 -én egy amerikai sorhajó
tisztázatlan körülmények között felrobbant Havanna kikötõjében, ami jó ürügyet szolgáltatott
arra, hogy az Egyesült Államok kongresszusa kikiáltsa Kuba függetlenségét, követelje a spanyol
csapa-tok kivonását, és meghatalmazást adjon az elnöknek, hogy fegyveres erõk bevetésével
szerezzen érvényt ezen követeléseknek. A háború április 24 -én tört ki és elsöprõ amerikai
sikerek után december 10 -én a párizsi békével ért véget.
USA-befolyás Kubában:
Kuba tehát „független" lett: a századfordulón az Egyesült Államok gyõztesként szállta meg, újabb
befektetéseivel és építkezéseivel végképp gazdasági függõségbe taszítva az országot.
Az amerikaiak a Las Vegas - Miami tengely folytatásaként Havannát egyre inkább a szórakoztatóipar
és az idegenforgalom központjává alakították, és a lázas építkezések százezerszámra csalogatták
ide az elmaradott vidéki területek nincstelenjeit. A közbiztonság megromlott, a bûnözés és a
korrupció elképesztõ méreteket öltött. A társadalmi „olló" még inkább szétnyílt: a földmûvesek
és a városi szegények nyomorogtak és éheztek, a gazdag külföldi tõkések, a turisták és az
úgynevezett komprádor-burzsoázia (akik hazájuk kiárúsításából gazdagodtak meg) tagjai
luxusnegyedekben laktak. Középréteget a szolgáltatóiparban elhelyezkedõk alkottak, az iparosok
és munkások nehezen éltek meg.
A kereskedelmet teljesen kisajátította az USA, a cukornád ültetvények 85% -a és a 252 cukor-gyár
közül 187 amerikai tõkések tulajdonában volt. USA monopóliumok kezén volt továbbá a villamos-
energia-termelés, a bányák és a telekommunikációs hálózatok 90% -a is. Bár az államforma
1902 -ben hivatalosan köztársaság lett, Kuba miniszterelnökei valójában az USA bábjai voltak,
minden lényeges kérdésben amerikai döntés született. Kuba ismét gyarmattá vált, bár ezúttal
leplezetten.
A kubai forradalom gyõzelme:
Érthetõ tehát, hogy a hatalmas társadalmi feszültségek forradalmat kívántak. 1953. július 26 -án
Fidel Castro Ruz ügyvéd vezetésével a forradalmárok megostromolták a santiagói Moncada-laktanyát,
s ez jeladásul szolgált az akkor hatalmon levõ Fulgencia Batista tábornok diktatórikus rezsimje
ellen. Bár a vállalkozás meghiúsult, ez az esemény számít a kubai forradalom kezdetének.
A kizsákmányolt nép ugyanis Castróék oldalára állt, akik a szélsõ baloldalt képviselték. Egyre
többen csatlakoztak a forradalmárok soraiba, majd évekig tartó partizánháború után 1959. január
1 -én gyõzött a forradalom , a korrupt Batista tábornok menekülni kényszerült.
A „cukorháború":
Castróék radikális változtatásokat hajtottak végre: államosították a külföldi tulajdonban lévõ
gyárakat földeket, vállalatokat, és mezõgazdasági szövetkezeteket szerveztek. Az Egyesült Államok
azonnal embargót rendelt el Kuba legfontosabb exportcikkére, a cukorra, és meghirdette a
gazdasági blokád politikáját, minden gazdasági kapcsolatot megszakítva Kubával. A cukor bojkottja
azért okozott komoly problémát, mert a szigetországban évszázadok óta szinte kizárólag csak
cukrot termesztettek, a mezõgazdaság egyoldalú, monokultúrás volt.
A cukorkérdést nem tudták teljesen megoldani, de a Szovjetunióval, Kínával és más szocialista
országokkal is sikerült 5 éves szerzõdéseket kötni, melyek segítségével Kuba a világpiacinál
magasabb áron szabadult meg cukorkészletének jelentõs részétõl. Ezen kívül egyéb kedvezményeket
és támogatásokat is kapott a szocialista hatalmaktól, amit nem nézett jó szemmel az USA:
1961 -ben megindította a Disznó-öböl akciót. Április 10 -én „ellenforradalmár" kubai emigránsok
szálltak partra Kubában (Bahia de Cochinos - Disznó-öböl), akik a rendszerváltáskor menekültek
ki az Egyesült Államokban. Az akciót az amerikai titkosszolgálat, a CIA szervezte, a katonák
kiképzését és a hadfelszerelést is õk biztosították. Úgy gondolták, hogy az invázió kiváltja a
kubai Castro-ellenes csoportok felkelését, így megdönthetik rendszerét. Csakhogy az amerikaiak
teljesen félreismerték a tényleges helyzetet. A kubaiak elkeseredett ellenállást tanusítottak a
betolakodókkal szemben és néhány nap alatt legyõzték õket.
Világválság:
A meghiúsult támadás igen súlyos külpolitikai károkat okozott az Egyesült Államoknak, kiváltképp
a Szovjetunió reagált hevesen. Castróval való közös megegyezés alapján Nyikita Sz. Hruscsov
államfõ és párttitkár szovjet atomrakéta-támaszpontok telepítését rendelte el Kubában, mert úgy
gondolták ez védelmet nyújthat egy esetleges újabb támadás ellen. Amikor az USA kémrepülõk
segítségével tudomást szerzett errõl, tengeri blokáddal válaszolt, és Kennedy elnök kijelentette,
hogy minden Kubából induló támadásra szovjet megtorlással reagál. A NATO és a Varsói Szerzõdés
haderõi felkészültek a harmadik világháború kitörésének lehetõségére, néhány napon keresztül a
világ feszülten figyelt. Szerencsére a két nagyhatalom meg tudott egyezni. Hruscsov rendelkezett
a rakéták leszerelésérõl, cserébe Kennedy garantálta, hogy nem indít inváziót Kuba ellen, így
végül elhárult az atomháború veszélye.
Ideológia:
A kubai forradalmat kétségkívül az értelmiség indította el, illetve aktív résztvevõje volt annak,
hiszen Fidel Castro is -ügyvéd létére- maga vezette gerilláit a forradalom kezdetekor. Ezek a
partizáncsapatok nem voltak nagy létszámúak (legfeljebb 50 fõ körül), hiszen a gerilla hadviselés
lényege a meglepetésszerû támadás, a rejtõzködés, szétszóródás, csapdák állítása. Mondhatjuk
tehát, hogy az ideológiai vezetõk maguk is a „fronton" harcoltak. Ebbõl is látszik, hogy a
legtöbben hittek abban, amit csináltak, szélsõ baloldali elhatározottságuk mellett
szemléletmódjukra leginkább idealista, utópista igazság-pártiság volt jellemzõ. Gyors, ügyes,
harcképes katonákra volt szükség a forradalomban, nem voltak fölülrõl irányító idõs, tapasztalt
stratégák, így a forradalmárok fiatalsága is magyarázza tettvágyukat és naivitásukat.
Sokan Castro harcostársai közül a kubai gyõzelem után más latin-amerikai országokban is
folytatták küzdelmüket az imperializmus, az amerikai irányítás ellen. Ilyen volt dr. Ernesto
„Che" Guevara de la Serna argentín orvos is, aki Bolíviában halt meg kormánycsapatokkal vívott
tûz-harcban. Nézetei miatt példaképévé vált a harmadik világ számos forradalmárának, és az
amerikai és európai egyetemi diákság közül is sok hívet szerzett. „Alkossatok két, három, sok
Vietnamot..." címû könyvében leleplezte az Egyesült Államok képmutatását, aki gazdasági és
politikai érdekei miatt próbálta elnyomni Vietnam függetlenedési törekvéseit. Emellett
Vietnamban az imperializmus elleni elkeseredett harcot, a világforradalom fellángolását látta.
Nem törõdve a több százezres diáktüntetésekkel az USA csak 1973 -ban vonta ki erõit az országból,
58000 fiatal amerikai katona vesztette életét a Távol-Keleten.
Guevara Kubában a Nemzeti Bank igazgatója, majd iparügyi miniszter volt, de minden kivált-ságot
visszautasított. Véleménye szerint az értelmiségnek voltaképpen kevesebbet kellene keresnie,
hiszen a természettõl már egy nagy elõnyt kaptak, a jó gondolkodás képességét, ami
felbecsülhetet-len érték. Bár szerte a világon sok híve akadt, valójában szélsõségességével már
Kubában is meg-bukott.
Kubában ugyan egypártrendszer van (Kubai Kommunista Párt), ez azonban össze sem hasonlítható
Sztálin „rémuralmával", vagy a kínaiak véres kormányzásával. Igaz, a forradalom gyõzelmekor itt
is voltak kivégzések, de ezek nem voltak alaptalanok, a sorkatonákat nem büntették így meg, ha
letették a fegyvert. Castro szónoklatain többször is közölte népével, hogy aki nem kíván
résztvenni a „szocializmus építésében" nyugodtan elhagyhatja hazáját. Ebbõl származott a
1990 -es évek eleji kivándorlási hullám is: a kivándorlók Floridában próbáltak letelepedni, de
az Egyesült Államok kormánya nem akarta befogadni õket.
Kultúra, mûvelõdés és mûvészetek:
A szocializmus és az egypártrendszer természetesen rányomta bélyegét a kultúrára és a
mûvészetekre. A sajtóban kizárólag átcenzúrázott, pártbarát anyag jelenhetett meg. A mûvészetet
a propagandának rendelték alá, ami a nép lelkesítését, buzdítását szolgálta. Így természetesen
az uralkodó stílus a szocreál lett, amelyre a dinamizmus jellemzõ, és feladata a dolgozó ember,
és a szocializmus eszményítése. A kubaiak valóban hittek a baloldali eszmékben, hiszen a
tömegbázisa is hatalmas volt a szocilizmusnak: a munkásosztály és a földmûvesek a keresõképes
lakosság több, mint háromnegyedét tették ki, és a munkanélküliséget sikerült csaknem teljesen
megszünteni.
Kubában, akár a többi szocialista országban, nagy hangsúlyt fektettek a közoktatásra. Mindenki
egyforma lehetõséget kapott a tanulásra, az egyetemeken, fõiskolákon sok paraszt- és
munkáscsaládból származó diák volt. 1964 -ben -Latin-Amerikában elsõként- teljesen felszámolták
az írástudatlanságot, míg a forradalom elõtt a lakosság 53% -a analfabéta volt.
Ma Kuba az utolsó szocialista országok közé tartozik Vietnammal, Kínával és Észak-Koreával.
Ez a szigetország a szocializmus mintapéldája is lehetett volna, mert talán ez volt az elsõ eset,
hogy az eszméket „komolyan gondolták", és nem csak demagóg eszközként használták fel a társadalmi
feszültségek enyhítésére, vagy a nép kizsákmányolására. Azonban a rendszer bukását is ennek
köszönheti; éppen ezen szélsõségessége miatt romlottak meg nemzetközi kapcsolatai (még a
szocialista országokkal is), s így már a szó átvitt értelmében is elszigetelõdve, nem képes a
további fejlõdésre.
Felhasznált irodalom
Az emberiség krónikája, Officina Nova
Nemzetközi Almanach, Kossuth kiadó
A világ fõvárosai, Kossuth kiadó
Moldova György: A napló, Magvetõ