Kuba igen, a jenkik nem! Érvényes lehet-e a hatvanas években az egész világon híressé vált szlogen ma, az új évezred küszöbén? Azt hiszem, a válasz a legtöbbünk számára csak az lehet, hogy nem. Egy immár negyven éve tartó, idejétmúlt amerikai blokád áll szemben egy sok szempontból elavult, válságban lévő, de a hatalmas szomszéddal szemben a túlélésért küzdő kubai rendszerrel. Legutóbb a kis Elian Gonzalez ügye kavart óriási viharokat a két ország viszonyában, amikor a Kubából menekülő tutajosok egy csoportja - köztük Elian édesanyja - a floridai szorosban a tenger hullámai között lelte halálát, és a hat éves fiú csak a csodával határos módon élte túl a félelmetes kalandot. A Kubában élő édesapa segítségére sietett maga Fidel Castro, aki százezres tömegtüntetést szervezett Havannában a gyerek hazaviteléért. Eközben nem tétlenkedett a komoly politikai befolyással rendelkező floridai kubai emigráció sem, mondván "a kis Elian édesanyja halálával már megváltotta a szabadságot". Kis Havanna, Miami kubai negyede az erőszakot sem nélkülöző tűntetésektől volt hangos. Kinek van igaza ebben és a többi tragikus ügyben? Mindenkinek és senkinek! Egy biztos: a hatéves kisfiú mindkét oldalon a politikai manipulációk eszközévé vált.
Furcsa kettősség uralkodik Kubában, főleg azóta, hogy Fidel Castro rendszere a kelet-európai rendszerváltozások nyomán elveszítette fő gazdasági és politikai támaszát. Furcsa volt látni, amikor az oly sok történelmi eseményt megélt forradalom terén a két évvel ezelőtti pápa látogatás idején Ernesto Che Guevara óriásplakátja nézett szembe Jézus Krisztus képmásával. Akkor sokan azt mondták: II. János Pál látogatása után Kuba már soha nem lesz olyan, mint volt. Ma már tudjuk, legfeljebb csak annyi változott, hogy valamivel többen járnak a vasárnapi misére.
Külföldön meglehetősen sematikus kép él Kubáról. Többnyire csak annyit tudnak, hogy a szigetország a szocializmus egyik utolsó bástyája, hogy az élelmet jegyre adják, nem lehet külföldre utazni, nincs szólásszabadság, a sajtót a mindenható párt irányítja, öregek a kocsik, és omladoznak a házfalak. Aki azonban jobban a színfalak mögé néz, például azt is láthatja, hogy Latin-Amerikában még mindig sok helyen példaképnek tekintik Castro Kubáját. Példás az oktatási rendszer, az írástudatlanságot felszámolták, és latin-amerikai viszonylatban kimagaslóan jó az egészségügyi ellátás. Ellentmondásnak tűnik, mégis igaz, hogy a kubai orvosok- a szegényes felszereltség ellenére is - időről időre szenzációs eredményekkel rukkolnak elő a genetika és a szívsebészet terén. Igaz, hogy a kubaiak keveset tudnak a világról, de a globalizáció káros hatásait is megúszhatják. Ugyanakkor a már említett kettősség a hétköznapokat is átszövi. Fidel rendszere a túlélés érdekében engedményeket kényszerült tenni, mégha időnként meg is retten saját reformjaitól, és visszakozik. Így például többször engedélyezték, majd visszavonták a kisvállalkozásokat. A külföldi tőke beáramlása azonban már megállíthatatlannak tűnik - a rendszer ebben a túlélés egyetlen, rossz, de nélkülözhetetlen eszközét látja. Spanyol, kanadai és mexikói cégek sorra építik a luxusszállodákat a világ legszebb tengerpartjának tartott Varaderoban, amelyhez talán csak a mexikói Cancún fogható. Persze ide kubai polgár be sem teheti a lábát, hacsak nem alkalmazottként dolgozik valamelyik csillogó-villogó hotelban. Akkor viszont az a kiváltság éri, hogy - anyagi ösztönzésként - megtarthatja a dollárban kapott borravalót. Ez viszont olyan előnyhöz juttatja, amiről egy "mezítlábas", fizetését pesóban kapó kubai nem is álmodhat: dollárjaiért vásárolhat a szigetországban luxuscikkeknek számító árukat a külföldiek számára fenntartott boltokban. Vannak tehát dolláros és pesós állampolgárok. És persze ott a nomenklatúra, a pártapparátus és a hadsereg tagjai, akik soha semmiben sem szenvednek hiányt.
Hogy a rendszer 41 éven át fenn tudott maradni, annak több oka van. A legfontosabb talán a kubaiak karaktere. Ha van zene, ha van tánc, némi kubai rum, napsütés, tengerpart, szép lányok és macho fiuk, akkor mindent el lehet viselni - tartják a havannaiak. Elég csak egy kiszűrődő dallam a kitárt ablakon át, és túlzás nélkül mondhatom, táncra perdül egy egész buszmegálló. Egy forró trópusi estén ültünk Antonio barátom Miramar-i házának teraszán, és beszélgettünk. Sorra jöttek a többiek - Havannában nem szokás előre bejelenteni a vizitet -, aztán hamarosan előkerült egy gitár és egy üveg rum is. Ültünk a márványpadlón. Antonio régi számokat játszott, és ittuk a jeges rumot. Nem számított, hogy kin van márkás farmer, szép cipő, csak az, hogy jól érezzük magunkat. Hajnalban visszaindultam a Vedado negyedben lévő szállásomra. Percek alatt legalább 15 fokot esik a hőmérséklet, és szinte a hátamra fagy a veríték. Jön az éjszakai járat - a busz lassan halad, a vezető melletti ajtó nyitva volt, és a sofőr int: ugorjak. A tolerancia persze neki is jár, napközben gyakran előfordul, hogy menet közben ő ruccan be egy kávéra az útba eső büfék egyikébe. Az utasok addig türelmesen várnak. Egy másik emlékkép: Rivera szálló, a 30-as évek amerikai gengsztervilágának központja. Tíz év körüli kisfiút kérdezek: merre van a Presidentes utca? A fiú rám néz, majd megkérdezi: tienes chicle? Van rágód? Nincs, mondom. Y cigarros? És cigid? Az sincs. Na jó gyere, azért elkísérlek. Ma már nem laknak a Rivera szállóban Al Caponék, nincsenek szeszcsempészek, sem játékkaszinó, viszont vannak csupaszív kubai emberek.
Kétféle kubai van. Az egyik, főleg az idősebb generáció, amelyik még mindig istenként tiszteli az öreg forradalmárt, és egy másik, főleg a fiatalabb generációhoz tartozó, aki változást akar. Azt azonban senki nem vonja kétségbe: Fidelt nem a szovjet tankok juttatták hatalomra, hanem ő maga vívta meg forradalmát 1959-ben Fulgencio Batista korrupt rendszere ellen. Tíz évvel ezelőtt sokan mondogatták: Castro napjai meg vannak számlálva. A Miamiban élő többmilliós kubai emigráció két éve elhunyt vezére, Jorge Más Canosa egyenesen azt állította, húsz milliárd dollár áll az általa kezelt alapítvány rendelkezésére Kuba Castro utáni "újjáépítésére". A mérsékeltebb, főleg Madridban élő ellenzék azonban úgy tartja, először az amerikai blokádot kell feloldani, aztán megkezdődhetnek a belső változások is. De - mint mondják - semmi esetre sem kívülről kell a változásokat kezdeményezni. Hogy eljött-e már a 73 éves pátriárka alkonya, ma még igazán ugyanúgy nem tudja senki, mint tíz évvel ezelőtt... |