A pápa és a vezér öt napon át folyamatosan együtt jelentek meg a nyilvánosság előtt, és páros jelenlétük sajátos szellemi párbajnak is beillett. E párbaj izgalmát csak fokozta, hogy olyan eszmék jelképes és karizmatikus képviselőiként szikráztak össze, amelyek az egymással vívott hosszú és könyörtelen harc közben ugyanattól az ellenféltől szenvedtek látványos vereséget. Míg a katolikus kereszténység és a forradalmi szocializmus a világ megváltásában, a szegénység megszüntetésében és egy igazságosabb rend megvalósításában versengett egymással, a liberális kapitalizmus látványos győzelmével magukat e fogalmakat iktatta ki az új köznyelvből. A kapitalista rend önmaga értelmezésében a létező világok legjobbika, így tehát a megváltásról ugyanúgy értelmetlen beszélni benne, mint az igazságról, amely posztmodern felfogásban nincs is. Ami pedig a szegényeket illeti, a liberális kapitalizmusban csak reménytelen széplelkek tesznek említést róluk, no meg persze a "téma" hivatásos szakértői. Szociológusok, szociálpolitikusok és egyéb, adófillérekből eltartott másodosztályú értelmiségiek.

Azokban a napokban, amikor a pápa és a kommunista vezető két öregember sajátos lovagiasságával mérte össze hitét és eszményét, a média kettejük fáradtan is elegáns alakja fölé az amerikai elnök szexbotrányának hősnőjét, Lewinsky kisasszonyt vetítette föl a világ képernyőjére. Ha a kereszténység és a szocializmus hívei ebből sem tanulnak, s továbbra is az egymás elleni harcra összpontosítják minden energiájukat, akkor meg is érdemlik, hogy Lewinsky kisasszony immár örökre II. János Pál, Fidel Castro és vitapartnereik fölé magasodjon a globalizált médiában. Amíg a megváltás, az igazság, az anyagi javakon túli erkölcsi és szellemi érték fogalmán permanens polgárháborút vívnak egymással a keresztények és a baloldaliak, addig a liberális kapitalizmus kihívó és ellenfél nélkül tarolja le maga számára a terepet.

A pápa és a kubai vezér kimondatlanul is érzékelték ezt a veszélyt, s ezért lengte körül közös szereplésüket a történelmi udvariasság szelleme. Arra az újságírói kérdésre, hogy vajon az angyal és az ördög találkozik-e egymással Kubában, II. János Pál pápa finom intelligenciával így válaszolt: "nem angyalok vagyunk, hanem két ember... Kubában két ember találkozik." S az egyenlőség eszményét a szabadsággal szemben túlhangsúlyozó államszocialista rendszert látszólag nagylelkűen, de lényeglátó módon így jellemezte: "Örömmel tölt el, hogy a javulás folyamatát látom - például az iskolai oktatásban, az egészségügyben. Az emberi jogok területén lassúbb a fejlődés - itt még meg kell teremtenünk a fejlődés lehetőségét."

Az egykori kommunista országokban a rendszerváltozás mindeddig a szociális biztonság megrendülését, a neoliberalizmus diadalát és a keresztény reneszánsz elmaradását jelentette. A pápa feltehetően nem bánná, ha a vatikáni szemmel meglehetősen sikertelen kelet-európai és távol-keleti rendszerváltozások után Kubában nem neoliberális, hanem keresztényszociális fordulattal érne véget a kommunista rendszer. Kérdés persze, hogy Fidel Castro valóban áldását adná-e egy ilyen átalakuláshoz, s méginkább, hogy gazdaságilag és politikailag mennyire lenne életképes egy nem-kapitalista, de nem is államszocialista struktúra? A kommunizmus keresztényszociális irányban történő lebontása érdekes kísérlet lenne, s tapasztalataira a liberális kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásaival küszködő latin-amerikai társadalmak is odafigyelnének.

II. János Pál és Fidel Castro közös megjelenésében talán az volt a leginkább szívbemarkoló, hogy két olyan történelmi személyiséget láthattunk, akik hisznek a maguk eszméiben. Nem őrlik porrá eszményeiket a pragmatizmus malmában, nem értékelik át múltjukat és hitüket a stopperóra sebességével, nem a liberális kapitalizmus realitásaihoz igazítják reményeiket. Ritka ünnep, hogy ilyen személyiségek tűnnek fel a világfalu képernyőjén. A testében is megtört, hajlott hátú főpap és az előrehaladott korát az öreg katonák rátartiságával álcázó vezér kettőséből ezért minden politikai szenzáción túl a hit eleganciája sugárzott. Némi elfogultsággal hozzá kell tennem, hogy II. János Pál pápa lényéből szinte mindig ez sugárzik, míg Fidel Castróból feltehetően csak az öregkor melankóliája és egy ragyogó partner megjelenése váltotta ki a csodába hajló átalakulást.

De akárhogy értelmezzük a tényeket, ott és akkor, a látogatás öt napján a két személyiség együtt többet mutatott, mint külön. Ha lelkileg még nem égtünk ki teljesen a pénzcsinálás vagy a nélkülözés páros sivatagában, akkor retinánkon sokáig ott marad a hajlott pápa és az őt óvatosan segítő öreg forradalmár különös párosa. Amíg léteznek hiteles emberek, akiknek semmi közük sincs a liberális kapitalizmus értékrendjéhez és tematizációjához, mindig marad reményünk arra, hogy Fukuyama állításával szemben nincs vége a történelemnek, s lesz jövő a piaci társadalmon túl is. Keresztény szemmel a neoliberalizmusban minden társadalmi igazságtalanságon túl elsősorban éppen a "történelem vége" teória a leginkább elfogadhatatlan, míg Fidel Castro összes bűnével és pózával együtt mégis az emberi boldogsághoz továbbvezető "élő történelem" koncepcióját képviseli.

II. János Pál az élő Fidel Castro mellett a halott Che Guevara emlékével is találkozott kubai útja során. Che Guevara látványos újratemetése csak néhány hónappal előzte meg a pápalátogatást. Kultusza az utolsó láncszem, amely az öregedő Castro rendszerét és a századvég baloldali gondolkodását összeköti egymással. Ezért tulajdoníthatunk különös jelenséget annak, hogy a pápa kubai útja alkalmából a legendás gerillavezérről is megemlékezett. Che Guevara, mondta a pápa, "Isten trónjánál kapott helyet, az Úr dolga ítélkezni érdemeiről. Meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni." E fogalmazás nincs híján a vatikáni diplomácia jólismert ügyességének, hiszen a katolikus teológia szerint minden emberre igaz, hogy "az Úr dolga ítélkezni érdemeiről". De ha teológiailag messze is áll a kanonizációtól, politikailag rendkívül erős gesztusként értékelhető. Che Guevara egyszerre jelképes hőse a forradalmi és a demokratikus baloldalnak, a katolikus gyökerű Latin-Amerikának, a kapitalizmus és az Egyesült Államok minden baloldali árnyalatú kritikájának, a nyugat-európai és a dél-amerikai értelmiség közti lehetséges párbeszédnek.

Amikor a pápa Isten trónjához helyezi Che Guevarát, akkor ezzel a béke és a megbékélés olajágát kínálja mindazok felé, akik számára Che a remény jelképe maradt. De nem feltétel nélkül teszi, mert a továbbiakban világos különbséget tesz "Castro forradalmi átalakítása" és a "gyűlölet, a bosszúállás és a győzni akarás" úgymond "lenini értelemben vett forradalma" között. Ha más szavakkal is, de ugyanazt mondja, mint már annyiszor. A szocializmusban nem maga a szocializmus, hanem megvalósításának véres és erőszakos módja ellentétes a keresztény tanítással. Aligha tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy nemcsak Kuba népének, hanem egész Latin-Amerikának szánta ezt a könnyen megfejthető üzenetet. Az észak-amerikai pénzből finanszírozott neoprotestáns szekták és a neoliberális rezsimek fogyasztói idilljével szemben Latin-Amerikában mind közelebb sodródik egymáshoz a katolikus egyház és a szegények társadalma. Ma még nem tudjuk, hogy milyen értékek születnek a latin-amerikai katolicizmus kényszerű megújulásából, de nagy valószínűséggel állítható, hogy egyre inkább a szegények egyháza lesz .

Meggyőződésem szerint a hazai média annak idején eléggé leegyszerűsítő módon tárgyalta a Vatikán és a latin-amerikai "felszabadítási teológia" konfliktusát, s e vita helyes értelmezése nélkül a pápa kubai látogatása

A keresztény és a baloldali szolidaritás eszményét az egykori divatozó párbeszéd-mozgalmaknak nem sikerült összekapcsolniuk egymással. Nem állna távol az emberi természettől, ha erre akkor kerülne sor, amikor a minden szellemi értéket konzumcikké silányító rendszer mélypontján talál egymásra a tekintetük. II. János Pál pápa látja ezt a mélypontot, s lelkipásztori nagyságát jelzi, hogy a jóra és rosszra egyképp hajlamos, ellentmondásos egyéniségű Castrót partnerré tudta emelni egy jelképes egymásra tekintéshez. Minél egyeduralkodóbb lesz a liberális kapitalizmus valósága, annál több lesz a benne boldogtalanok egymást kereső pillantása is.